Luther Márton az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen

Örök dilemmája az embernek, hogy mit tekinthet egyéni és közösségi élete számára követendő vezérfonalnak. Hogy mi alapján tájékozódjék a világban?

Első pillantásra talán nem tűnik meglepőnek az az állítás, hogy az Isten népe, az egyház számára Isten szava, Igéje, a Szentírás ez a vezérfonal, az elsődleges információforrás Istenről, a világ és benne az ember rendeltetéséről. Mégis fölmerül a kérdés: hogyan és milyen módon, milyen mértékben kell komolyan venni? Változnak az idők, és az emberi gondolkodás is változik. Az egyes korokban, a különböző társadalmakban más-más értékrend uralkodik. Hajlamosak vagyunk megmosolyogni azt, amit az egy-kétszáz évvel ezelőtt élt elődeink természetesnek tartottak. Nem nehéz belátni, hogy a mi mai gondolkodásunk, értékrendünk hamar ugyanerre a sorsra jut... Vajon a Biblia is csupán bizonyos korok gondolkodásmódjának lenyomata?

Amikor Luther ott állt 1521-ben Wormsban, a birodalmi gyűlésen V. Károly császár és a birodalmi hercegek előtt, az a kérdés lett egyre élesebbé, hogy mi a keresztény hit és az egész élet vezérfonala. Mi a legfőbb tekintély, amely az egyéni és közösségi életünkben fölvetődő dilemmákban a végső szó, a perdöntő érv? Mi a norma – mi a normális? Amikor pedig erre keressük a választ, akkor hogyan és milyen mértékben számít az, amit a Biblia mond Istenről, az emberről és az egész világról?

Ott és akkor alapvetően két válasz volt lehetséges. Az egyik szerint a Bibliát bizonyos feltételek szerint kell magyarázni, azaz az egyházban bevett, szokásos meggyőződések alapján. Ha valami nem világos, vagy éppen összeütközésbe kerül a Biblia állítása és az egyházé – azaz az emberé –, akkor az Ige magyarázatát kell az egyházi mércéhez igazítani. Így tehát a legfőbb tekintély nem az Ige, hanem az ember volt.

Luther ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a Szentírás Isten Igéje, vagyis fölötte áll az ember gondolkodásának. Ha valahol az Ige állításai és az emberi élet – vagy éppen az egyház gyakorlata – eltér egymástól, összeütközésbe kerül, akkor az egyháznak, az embernek kell az Igéhez igazodnia. Luther Márton nem ismert el más végső tekintélyt Isten Igéjén, a Szentíráson kívül.

Ezért amikor arra akarták rábírni, hogy tanításait vonja vissza, hiszen az nem volt összhangban az adott kor egyházi és világi életének gyakorlatával, akkor – híressé vált hitvallásában – így fogalmazott:

„Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos okokkal – mert sem a pápának,  sem a  zsinatoknak  egymagukban  nem hiszek, mert bizonyos,  hogy többször tévedtek, és egymásnak ellentmondottak –, akkor az általam idézett Szentíráshoz vagyok kötve, és lelkiismeretem Isten Igéjének foglya, és  visszavonni sem nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem biztonságos, sem nem helyes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek,  Isten  engem  úgy  segéljen. Ámen.”

Ezzel Luther mintegy megtisztította az egyházi tanítást az évszázadok folyamán rárakódott sokféle emberi vélekedéstől, torzult gyakorlattól, és így Isten gyógyító, éltető Igéje újra tisztán megszólalhatott.

A kérdés ma is releváns. Ma is az a dilemma, hogy vajon az emberi gondolkodást, meggyőződést és életvitelt kell az Szentíráshoz igazítani vagy pedig az igehirdetést az emberi gondolkodáshoz? A korszellem határozza meg az egyház tanítását, vagy az egyház igehirdetése formálja a kultúrát?

Luther az egyházban az őt megillető – első – helyre engedte Jézus Krisztust és az ő Igéjét. Lutherrel egyetértve, mintegy az ő nyomdokain haladva a protestáns hagyomány ugyanilyen komolyan kívánja venni a Szentírást, Isten Igéjét. Hozzá szeretne járulni a világ megújításához azzal, hogy Isten Igéjét hirdeti mint életünk legfőbb mércéjét, vezérfonalát és mint Isten legszemélyesebb, élő szavát.

Luther Márton császári véd-, illetve menlevele, mely szabad elvonulást biztosított a wormsi birodalmi gyűlésről 1521-ben.

„Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos okokkal – mert sem a pápának,  sem a  zsinatoknak  egymagukban  nem hiszek, mert bizonyos,  hogy többször tévedtek, és egymásnak ellentmondottak –, akkor az általam idézett Szentíráshoz vagyok kötve, és lelkiismeretem Isten Igéjének foglya, és  visszavonni sem nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem biztonságos, sem nem helyes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek,  Isten  engem  úgy  segéljen. Ámen.” – Luther Márton – Worms, 1521. árpilis 18.
 .